Blogarchívum

2014. szeptember 11., csütörtök

Újra olvasok (valószínűleg uncsi poszt, magamnak írom :D )

Ez nálam nem azt jelenti, hogy néha elolvasok egy könyvet. Én falom őket. Egyiket a másik után. Régen ilyen voltam. Mindig volt nálam könyv (gimiben a Rejtő összest cipeltem magammal hónapokig, alig fért el a táskámban), minden könyvfesztiválra, könyvhétre elmentem. Aztán megszületett Gergő. Terhesen még sokat olvastam, de utána minden szabad másodpercemet alvással töltöttem. És valahogy utána sem jött vissza az igény. Emlékeztem rá, hogy milyen jó volt könyvekben élni, hiányzott is, de nem találtam vissza ezekbe a világokba. 2-3 könyvet olvastam csak el 1 év alatt, ami nagyon kevés. Akkor kezdett visszajönni az olvasó kedvem, amikor Bálint megszületett, én pedig ráakadtam egy idétlen sorozatra, de érdekelt a történet (mindenhol azt olvastam, hogy a könyv szuper jó). Nem hittem volna, hogy telefonon el lehet olvasni egy könyvet, de én csak akkor tudtam ezzel foglalkozni, amikor szoptattam, vagy Bálint rajtam aludt, úgyhogy elkezdtem a képernyőt bámulni (egy 12 kötetes regénysorozatot sikerült így magamévá tenni - azóta is hiányzik a történet). Ekkor kezdtem el szórakoztató irodalmat olvasni. Korábban ezekre rá se néztem. Ez Terry Goodkind: Az igazság kardja sorozata volt. Zseniális! :) Annyira kikapcsolt, mondanivalója is volt, teljesen átrepített a saját világába.Fel sem tűnt, hogy egy aprócska képernyőn olvasom. Korábban szinte fel voltam háborodva, hogy hogy lehet könyvolvasón olvasni, hisz az semmire nem jó. Nincs illata, nincs finom tapintása a lapoknak, nem tudom feltenni a polcomra, stb. Aztán karácsonyra kaptam egy Kindle-t. Mondanom sem kell, azóta folyamatosan velem van, imádom. Tényleg nincsenek meg az előbb felsorolt tulajdonságai, de végre tudok sötétben olvasni, és valljuk be, nekem szinte csak akkor van erre időm, amikor már mindenki alszik. (Tomi állandóan morgott a fény miatt, ha olvasni akartam).

Annyira szerettem Goodkind könyveit, hogy elkezdtem felkutatni a nagy fantasy regényeket, hátha visszakapom ezt az érzést újra. Volt pár, ami tetszett, de az első volt az igazi. Aztán nem olyan régen rátaláltam Patrick Rothfuss trilógiájára, ami igényes nyelven megírt, letehetetlen, zseniális történet. (Eddig az első két kötet jelent meg: A szél neve és A bölcs ember félelme). Sajnos a harmadik kötet még el sem készült, én pedig már tűkön ülök. A komolyabb témák továbbra sem kötöttek le, arra volt szükségem, hogy kicsit kiszakadjak a pelusok közül. Tegnap azonban a kezembe került Ruta Sepetys első regénye, az Árnyalatnyi remény. Már többször szemeztem vele, de a témája miatt inkább hagytam. Most viszont nem tudtam megállni, és megvettem (ez is olyan jó, leülök a számítógép elé, bepötyögök pár számot a bankkártyámról, és máris olvashatok - mondjuk Tomi nem biztos, hogy ennyire örül). Nem szoktam könyvön sírni. Ezen kétszer is elbőgtem magam (egyszer a buszon...). Nagyon nehéz könyv, de mégis annyira jó. Annyi szépség van benne, annyi emberség (és rengeteg embertelenség). Akik eljutottatok idáig, biztos szerettek olvasni, úgyhogy nektek kötelező! :)

Szintén olvasásra érdemes: Luca di Fulvio: Álmok bandája, Katja Millay: A nyugalom tengere

A molyon akadtam amúgy rá, ott szoktam magamnak olvasmány után böngészni, és kezdek függő lenni. A következő A könyvtolvaj lesz. De most megyek retusálni... :)



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.