Blogarchívum

2014. szeptember 9., kedd

Ez most komoly?

A kálváriánk egészen pontosan 1 hete kezdődött, amikor Gergő hasfájásra panaszkodott. A 2 évvel ezelőtt bélösszecsúszása óta a hasfájás nálunk nem csak egyszerű "majd elmúlik" dolog. Mindig frászt kapok tőle. Anya hozta haza az oviból (mert azt elfelejtettem említeni, hogy Bálint közel 39 fokos lázas beteg volt, csak ez valahogy eltörpül, amikor felidézem az eseményeket), és maradt is, mert őt is aggasztotta a dolog. A görcsök viszont elég összevissza, és viszonylag nagy időközönként jöttek, ráadásul káposztás tészta volt az ebéd, úgyhogy megnyugodtunk. Anya elment, mi pedig vártuk haza Tomit. És csak jöttek a hasfájós sírások továbbra is, úgyhogy végül a sebészeti ügyelet mellett döntöttünk. Pár hónapja volt már egy vaklármánk, de jobb félni...

Sajnos ez most nem vaklárma volt. Tényleg megint bélösszecsúszás. Beöntéssel ismét sikerült megoldani, de mondták, hogy kiújulhat. Ha kiújul, még egy esélyt kap beöntéssel, de utána műtik. Közben anya újra átjött, és bevitt minket is a kórházba a Gergőnek összekészített cuccokkal. Eredetileg Tomi maradt volna bent, de itthon nekem sokkal idegtépőbb volt a várakozás, úgyhogy végül én maradtam. Egy újabb kórház gyerekosztálya került fel a listánkra: a II. sz. gyermekklinika. Szerintem szerencsénk volt, mert ennél lelkiismeretesebb, odafigyelőbb orvosokkal/nővérekkel eddig nem találkoztam. Komolyan vették, figyeltek rá, kedvesek voltak Gergővel. Az egyetlen negatívum az volt, hogy még matracot sem engedtek letenni, úgyhogy két széken aludtam éjjel. Úgy hajnal 2-ig minden rendben volt, de aztán újra elkezdődtek a panaszos sírások. Reggel ismét UH: visszacsúszott. Gergő igazi hős volt. Komolyan. Tudta, hogy mi vár rá, de minden további ellenkezés nélkül ment az újabb beöntésre. Csak annyit kért, hogy végig legyek vele (én azért megspékeltem ezt egy legó ígéretével, ha már a fájdalmán nem tudtam enyhíteni). 

Ezután szerencsére már nem újult ki a probléma (ezzel most lelőttem a poént). Este Tomi váltott. Nem sokkal azután, hogy haza értem, már hívott is, hogy megint fáj a hasa. Biztosak voltunk benne, hogy műteni kell, az orvosok is ezen az állásponton voltak, mert visszahívták otthonról az ultrahangos orvost. Szerintem öregedtem 10 évet minimum. Csodával határos módon nem kellett végül operálni, nem derült ki, hogy miért görcsölt megint Gergő pocakja. Pénteken reggel ki is engedtek minket azzal a feltétellel, hogy szigorúan diétázik, és kedden kontroll, mert nagyon nagyok a hasában a nyirokcsomók. Vírusra tippeltek, de ki akartak zárni mindenféle szörnyűséget, amit leírni sem vagyok hajlandó. 

Ez van ma. Én tegnap este már élőholt voltam a stressztől, ma reggel hányingerem volt egészen addig, amíg Tomi fel nem hívott, hogy minimálisan ugyan, de elkezdtek csökkenni azok a nyirokcsomók, és már mindegyik a kritikus (engem halálra rémítő) 1 cm alatt van, úgyhogy tényleg vírus volt. Kb 5 percig boldogok voltunk, majd megállapítottam, hogy tűz forró a homloka... Ezt legalább sejtem, hol szedte össze (szombaton grilleztünk a szomszédainknál, és pont reggel írta egyikük, hogy belázasodott). 

Az csak egy mellékszál, hogy miután hazajöttünk a kórházból (az első éjszakát és nappalt én töltöttem bent, a másodikat Tomi, a harmadikat megint én - 2 szék összetolva volt az ágy... én összesen kb 2 órát aludtam), ebédnél kettétört az egyik fogam... De ezen már komolyan csak röhögtem. Este 10re kaptam időpontot egy ügyeletes fogászatra (előtte elmentünk Csilláékkal szabadulós játékozni, hogy legyen valami jó is). negyed 1 körül kerültem sorra, mert az előttem lévő pasi fogát váratlanul ki kellett műteni. Ekkor már konkrétan félholt voltam, majdnem sírtam a fáradtságtól, és azt nézegettem, hogy hova lehetne átmenni. 

Amikor az emberek a gyerekvállalás szépségeiről beszélnek, irigykedve néznek ránk, rózsaszín ködként képzelik el az életüket, akkor azért szívesen elmondanám (és most el is mondom), hogy tényleg imádom őket, fantasztikus, hogy vannak, egyetlen másodpercre sem kérem vissza a gyerekmentes életemet (oké, néha visszakérem, amikor elmegyek kicsit bulizni, de ez olyan kis csalás, amit szabad), de amióta megszülettek, folyamatos aggodalom az életem. Komolyan. Egy percre sem tudok megnyugodni (rosszabb időszakomban este álmatlanul forgolódok, és mindenféle szörnyű kép pereg le előttem, hogy elüti az autó, fejre esik, ráborul valami, vízbe fullad stb.) Mert ezek az átokfajzatok leesnek, felborulnak, elszaladnak, magas falra kimásznak, betegek, kórházba kerülnek stb... A felelőtlen, aggódásmentes világom hiányzik, de ezt már buktam... :)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.