Izland - minden kezdet nehéz (1. nap)

Álomutazás, bakancslista első pontja. Pipa. Az út nem volt teljesen zökkenőmentes, és most nem a turbulenciára gondolok. Kezdjük azzal, hogy úúúúútálok repülni. Nem az én közegem a levegő, nem vagyok madár. A felszállás jó. Az a része, amikor padlógázt nyom a pilóta, és belepréselődsz a székbe, egészen addig, amíg ki nem húzzák a lábad alól a talajt. Na ettől a ponttól kezdve utálom. Egészen a döccenésig. Most kaptam belőle bőven: 2,5 óra Helsinkiig, 35 perc az átszállásra, majd újabb 3,5 óra Keflavikig. A második kör már alig viselt meg. Csak néha kérdeztem meg Tomit, hogy ez most azért van, mert meghalunk, vagy csak úgy csörög, zörög, zúg, ráz, mert nincs jobb dolga.

A hideg zuhany a csomagátvételnél várt, ugyanis nem volt mit átvenni. Mi elértük a csatlakozást, a két bőröndünk úgy döntött, hogy inkább a finnek vendégszeretetét élvezi. Mázli (Tomi előrelátó volt), hogy felvittük a kabátot, így nem kellett halálra fagynunk első izlandi napunkon. Kaptunk ugyan egy túlélőcsomagot az Icelandair jóvoltából, de ez inkább arra volt jó, hogy most legyen mit mesélnem. Szerintük a nélkülözhetetlen tárgyak a következők: 1 db xxl-es műszálas póló (ok), 1db fogkefe fogkrémmel (ez mondjuk nagyon jól jött), 1 használhatatlan fésű (első alkalommal atomjaira hullott), 1db körömreszelő (nélkülözhetetlen, ha az embernek elveszett az összes cucca, komolyan....), 1db fülpuci..., 1db tampon (be kell osztani....). Ami nem volt: tusfürdő, de adtak dezodort (oké, olyan szaga volt, hogy inkább a testszag, és ez most tényleg nem az a rész, hogy egy tipikus magyarnak semmi sem elég jó).

A második hideg zuhanyt akkor kaptuk, amikor a bérelt autós muki nem volt a megbeszélt helyen, és nem vették fel a telefont. Hozzávetőlegesen 20 percig estünk egyik kétségből a másikba, mire felbukkant, és közölte, hogy bocsi, nem jöttetek (csomagot kerestünk), addig elvittem mást (ok, ez mondjuk korrekt). Ezzel le is tudtuk a frissítő kellemetlenségeket, és végre nagyjából minden simán ment.


Első állomásunk a közeli óceánparton található világítótorony volt (Jucó örökzöld kérdése "Hogy is hívják azt a tornyot, ami világít?"). Ez a mániám. A sós halszag. Imádom. Ennél jobban már csak azt a folyamatos morajlást szeretem, amit tipikusan óceán- illetve tengerpartokon hall az ember. Napokig ellennék hallgatózva, szimatolva (ha nem lenne akkora szél, ami letépi az ember fejét).

Ezután átrobogtunk Reykjavikba, ahol az első szállásunk volt. Rögtön feltűnt, hogy mennyire kihaltak az izlandi utak, alig volt forgalom (ekkor még nem sejtettük, hogy ezen a környéken még kifejezetten sok ember található. Később már az olt a fura, ha valakivel találkoztunk az úton.) Reykjavik uncsi. Aranyos kisváros (kb 200.000 lakossal a teljes izlandi népesség 330.000 emberkéjéből), de ide nem városnéző túrára jön az ember. A fő látványosság a hatalmas űrhajóra emlékeztető templomuk.