Aki nem bírja a "picsogást", ugorjon. De tényleg!
Elkezdtem vezetni. Féltem tőle, azt hittem, nem nekem való, félni fogok, béna leszek, stb... Nem így lett. Imádom. Úgy repülnek el a vezetéssel töltött 90 percek, mintha nem is lennének (azért fejlődök ám :D). Azért, hogy tudjak intenzíven (legalább heti háromszor) vezetni, Bálintot beszoktattuk a Prezis daycare-be (szép magyar szó, nevezzük bölcsinek). És itt jön a gond. Bálint imádja. Szó szerint repked az örömtől, amikor felismeri az épületet, rohan az ajtóhoz, semmi szeparációs szorongás, semmi sírás. Oké, elég sokáig szoktattam be, sok délelőttöt töltöttem vele. Nem is ezzel van a baj, hiszen fontos neki a többi gyerek, királyi körülmények között vannak, tonnaszámra eheti a paradicsomot (paradicsomfüggő). De én kikészülök attól, hogy egész héten alig látom. Reggel Tomi elviszi, délután megyek érte, elrohanunk Gergőért az oviba, és mire hazaesünk, már este van. Nincsenek összebújós alvások napközben, nem nekem csacsog, nem nekem sír, ha baja van, nem látom a cukiságait. Teljesen haszontalannak érzem magam. Persze így haladok a retussal, megtanulok vezetni, hurrá. De.... Ha minden jól megy, decemberben elsőre átmegyek a forgalmi vizsgán, és visszatérhet minden a régi kerékvágásba. Heti 1 (max 2) bölcsis nap még jól is fog esni, de maradjon még egy kicsit az én kisbabám. (Valószínűleg az előző hét miatt telt be a pohár, amikor kedd kivételével minden nap ott volt, én pedig csak szombaton délután voltam itthon, vasárnap végig fotóztam).
A másik bajom a fotózás. Elkezdtem egyre többet dolgozni, jönnek a megrendelések, ami nagyon jó. De (mindig az a fránya de)... Régen ez az egész számomra felért valami kábítószerrel. Ha gépet fogtam a kezembe, megszűnt a külvilág. Akármilyen fáradtság elmúlt, ha elkezdtem fotózni. És ez valahol elveszett... Már egy ideje érzem ezt, és egyre jobban zavar (hiányzik az eufória). Ezért is szálltam ki a barátnőmmel közösen indított fotós vállalkozásból, mert éreztem, hogy ezt így nem tudom csinálni. Nem mindenáron. Tegnap este Alináékat fotóztam, és akkor megint olyan volt, mint régen. Úgy viselkedtem, mint egy gyerek. Minden egyes jól sikerült kép után ujjongtam. Annyira jó volt, annyira feltöltött, és akkora kontraszt volt az elmúlt időszak után. Én szúrtam el, mert már szinte csak idegeneket fotóztam, és előttük nem vagyok annyira felszabadult, mint mikor csak azért csinálom, mert jó. Sokkal többet kell felelősség nélkül, csak magamnak "dolgozni", úgyhogy be is fejezem a szövegelést, és csinálok pár képet. :D
A tegnapi örömfotózás egyik képe:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.