Blogarchívum

2014. október 26., vasárnap

MATT Túlélőtúra - azaz újra a pályán :D

Túléltük. Furán indult az egész, ugyanis félig viccből vetettem fel szomszédainknak, hogy indulhatnánk rajta, hiszen elhatároztuk, hogy újra elkezdünk túrázni. Amióta a gyerekek megvannak, nem mentünk valami sokat (konkrétan egyszer voltunk Ausztriában hótalpazni, egyébként csak 6-8 km-es gyerekes kirándulásocskákon vettünk részt). Szóval megemlítettem, de arra számítottam, hogy teljesen ésszerűen valami rövidebb, kevésbé szívatós (mondjuk nem éjszakai) közös erdőjárást javasolnak helyette. Így tehát péntek este útnak is indultunk többé-kevésbé lelkesen, elhivatottan. Jól indult a dolog: Szendehely környékén beültünk vacsizni. Mivel 8-ra kellett (volna) megérkezni, elég kapkodós volt az egész, de végül csak 15 percet késtünk (mint kiderült, nem sokan vették komolyan a legvégső határidőt). 

Ez volt a csapatzászlónk. Tomi csinálta indulás előtt 2 perccel. Pont olyan... :D
Ez a fenti képen látható szelfizés eredménye :D
A feladatlapot végül 22:30 körül kaptuk meg, majd jó másfél órával később nekivágtunk az éjszakának. Kb az első emelkedőig baromi lelkes voltam. Aztán a tüdőmet valahol lent felejtettem a völgyben. Itt eléggé elbizonytalanodtam, elkezdtem kételkedni az ép elmémben, stb... Aztán szerencsére szép lassan bemelegedtek az izmaim (amikről meglepődve vettem tudomásul, hogy még léteznek), és elkezdtem élvezni az egészet. Nagyon jó volt az éjszaka első fele. Elmondhatatlanul hangulatos volt lekapcsolt fejlámpákkal lesni a fák közül átszűrődő fényeket (az ellenséges csapatokat :D ). Mivel csupa sár és víz volt minden, ráadásul egész éjjel egy felhőben sétáltunk, nem igazán volt lehetőségünk megállni, úgyhogy a Nagy-hideg-hegyig pihenés nélkül mentünk (azaz reggel 6-ig). Itt kb fél órát ücsörögtünk, teáztam, regenerálódtunk. Nagyon kellett. Amikor kiléptünk az ajtón, már világos volt. Mondjuk a napfelkeltéről nem pont ez volt az előzetes elképzelésem, ugyanis minden szürke és ködös volt. Szerencsére a napocska is megtisztelt minket jelenlétével. Az ilyen látványért érdemes éjjel kirándulni. Minden fáradtságomat elfelejtettem, igazi katarzis volt (ennél nagyobb már csak az volt, amikor végre lerogytam a tornateremben a túra végén).

A következő megállónk a Kisinóci Turistaház volt. Útközben jót nosztalgiáztunk a KÉK turistaúton haladva. Itt már jól jött a kávé, de érdekes módon egyszer sem tört rám az az elviselhetetlen állva elalszom érzés, mint az előző két túlélőn. Rövid pihenő és az őrzött pontok plusszpontos feladatának megoldása után siettünk is tovább Kóspallagra (Tomit lebeszéltük az ennél is délebbi pontok begyűjtéséről). 


Itt jártunk az útvonal felénél (és erőnk végénél... :D). Elég rossz volt belegondolni, hogy akkor most vissza kéne jutni Diósjenőre lehetőleg gyalog... Volt is pár mélypont, erősen elgondolkoztam, hogy Királyréten kiszállok, főleg azután, hogy Csilla ezt meg is tette.


Szerencsére Királyréten ebédeltünk, teáztunk, és ez erőt adott a folytatáshoz. Mondjuk utána párszor szidtam magam rendesen, és irigykedve gondoltam Csillára, akit a királyréti pontőr szállított Diósjenőre autóval. Ez az érzés akkor volt a legintenzívebb, amikor nekimentünk az utolsó emelkedőnek, aminél gonoszabb, szemetebb, undorítóbb szakaszt elképzelni sem tudok. Oké, gyönyörű volt. Tényleg. De az azért több mint pofátlanság, hogy kb 10szer gondoltam azt, hogy az a bucka, amit látok, már tényleg az utolsó. Fel is húztam magam, amikor Tomi közölte, hogy még sehol nem vagyunk, rengeteg szint van előttünk. Közöltem vele, hogy ma vagy 3szor tévesztette el a megfelelő kereszteződést, nem ért hozzá, használjon rendes térképet, mert én tudom, hogy ennél magasabbra már nem mehetünk. Tévedtem. Szerintem többet káromkodtam magamban (hangosan nem tudtam, mert a beszédhez oxigén kell), mint eddigi életem során összesen. Ez szerencse is volt, mert úgy felhúztam magam, hogy az út hátralévő bő kétharmadát már dühből nyomtam végig (Tomi meg is jegyezte, hogy teljesen kicsináltam, mert nem akart lemaradni :D). 

Az utolsó kb 4 km (itt már működött a ne mondj igazat Eszternek, ha a távolságot kérdezi elv) 7km már szerencsére viszonylag sík terep volt (azaz csak enyhén lejtett). Így is teljesen kipurcantam. Persze megint megfogadtam, hogy soha többé (nemhogy túlélő túrát nem akarok, de erdő közelébe sem megyek, sőt a buszhoz is autóval megyek mostantól). 
Itt minden az arcomra van írva...

Ez az érzés már hazafelé elmúlt. Mehetünk tavasszal is, nagyon jó buli! :)
(A képekért köszönet Csillának, és a szuper mobiljának)

Végül 44,9 km és 1800 szint volt az általunk bejárt útvonal. Jó kis bemelegítés. Így kell újra elkezdeni túrázni... :D












Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.