Amióta Gergő megszületett, nem voltam magányos. Mindig csicsereg (gőgicsél), duruzsol valaki a fülembe. Mindig csimpaszkodik valaki a lábamba. Soha nem unatkozom. Komolyan: az unatkozás törlődött az aktív szókincsemből. 2012 október 9. és november 27. között volt egy rövid időszak, amikor Gergő már ovis volt, Bálint még ebihal. Persze ekkor sem voltam egyedül, mert én voltam az akvárium, és az ebihalam már elég aktív részese volt az életemnek. Lényeg a lényeg: nagyon elszoktam már attól, hogy egyedül csinálok valamit.
Most Balatonkenesén vagyunk. Tegnap este elvileg egyedül lementem volna az úszómedencéhez, de nem tudtam magam rászánni (mit kezdjek én ott egyedül, kihez szóljak stb...). Ma újabb esélyt adtam magamnak az elszakadásra: elhatároztam, hogy elmegyek fotózni délben, amíg a fiúk alszanak (ha Bálint nem lát, Tomi gyorsabban elaltatja, mint bárki - na erről eszembe jutott a Shameless című sorozatból Frank.... Tudja valaki, hogy miről beszélek?...:)) Majdnem ezt is feladtam, de végül megembereltem magam, és elindultam.
Totál kihalt utcákon bandukoltam. Útközben Balatonkenese bűnügyi statisztikáit próbáltam megsaccolni... Majdnem visszafordultam, de nehezen magyaráztam volna meg Tominak, hogy megijedtem az elképzelt támadóimtól, akik jó esetben csak a fényképezőgépemtől szabadítanak meg.
Szóval bandukoltam, szerencsétlenkedtem, hogy mit kezdjek magammal. Csinálok két képet a kihalt Balatonról, aztán csókolom... Nagy fotós túra... Aztán leértem a partra, elővettem a gépet (folyamatosan a környéket pásztázva, kétes alakok után kutatva), majd úgy eltelt másfél óra, hogy észre sem vettem. Teljesen átfagytam. Olyan szél fújt, hogy szegény sirályok sokszor egy helyben repültek. Azóta alig tudok nyelni, folyamatosan fújom a tantumverdét (pedig ittam egy forró teát az expedíció végén), de megérte. Nem a képek miatt. Tucatfotók totál hétköznapi madarakról. A vigyor miatt, ami az arcomra fagyott. :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.