Jár a baba, jár

Bálint végre elindult. Ez nem azt jelenti, hogy lobogó hajjal rohangál, mert továbbra is a mászást preferálja, de a kedvemért átgyalogol a szobán, és boldogan a karjaimba veti magát. Ezt szó szerint kell érteni: kb fél méterről már ugrik. :D De 4-5-6 lépést gond nélkül megtesz, többre nem lehet rávenni (hosszabb távra nem indul el). Nem tudok nem röhögni magamon. Gergő elindulása teljes katarzis volt. Konkrétan elbőgtem magam. Mondjuk ő egyik pillanatról a másikra gondolt egyet, és ettől kezdve nem érem utol... Bálint komótos. Így nem is vált ki belőlem hatalmas érzelmi reakciót, csak szimplán imádom nézni a kis kacsázó mozgását. Ő egyébként nagyon mosolyfüggő. Mindent megtesz, ha látja, hogy ezzel örömet okoz. Bármit oda ad, csak szépen kell kérni (ha ijedten kitépem a kezéből a fülbevalómat, felháborodottan ordít, míg a "kérem szépen" varázsszóként működik). Elalvásnál 10-15 puszit (nyitott szájjal összenyálazza az arcom) biztos kapok. De amit a világon a legjobban szeret, amivel minden kínos (ordítós) helyzetből ki lehet zökkenteni, az az EVÉS. Nincs az a mennyiség, nincs az a kaja, amit ne tudna pillanatok alatt eltüntetni. Múltkor beültünk a kedvenc pizzázónkba, és gondoltam, kifogok rajta: adtam neki egy olajbogyót. Megette... Látszik is. Hamar be fogja hozni Gergőt. Nem kövér, de masszív gyerek. :) 

És, hogy ne csak Tomi röhögjön rajtam, közkinccsé teszem hipochondriám legújabb megnyilvánulását. Elmentem bőrgyógyászhoz a szokásos anyajegyszűrésre, valamint leszedettem pár zavaró darabot magamról. Az egyiket orvosi javaslatra vették le, mert nem szabályos, de ne aggódjak, biztos nincs vele baj, csak később lehet. Azért elküldték szövettanra. Tegnap mentem vissza kontrollra, és az asszisztens mondta, hogy már megvan az eredmény, de nem tudja, majd a doktornő megmondja. Eszter agya fokozott pánikra kapcsol: biztos azért nem mondja meg, mert nagyon rossz lett, és nem tudja közölni. Nyílik az ajtó, már készülök a vesztőhelyre, amikor közlik, hogy kis szünet, mert le kell fotózni a vizsgálót. Anyád. Én ekkorra már hulla voltam. Remegtem, hányingerem volt, nem tudtam odafigyelni a szülinapomra kapott zseniális Kindle könyvolvasómra sem. Laza 3/4 órán keresztül döglődtem, és masszívan szidtam magamban az összes rohadt fotóst.... :D Mikor végre betámolyogtam a rendelőbe, a doki furán nézett rám, hogy mi a bajom. Nyökögtem, hogy halálos ítélet, izé szövettan.... Erre ő: ja, persze itt van, mindjárt mondom. Még ide teszek egy pecsétet, és amúgy elnézést a csúszásért (mondd mááááááááár), amúgy minden rendben, ezért izgul annyira? Á nem, kösz, jól vagyok. És lerogytam az ágyra :D