Nem az a fajta, amikor az ember ül egy tengerparton gondolataiba mélyedve, és hallgatja a morajlást. Nem is az, amikor reggel félálomban iszogatja valaki a kávéját (kiélvezve minden cseppet). Ez egészen másféle. Ma délelőtt fogalmazódott meg bennem, amikor Bálint az ölemben vigyorgott rám, Gergő pedig a rajzait mutogatta. Közben elárasztották a szobát a játékautók, gyurmamorzsák hevertek szanaszét (mondjuk nem jogos a múltidő, mert még mindig ez a helyzet), és én azt éreztem, hogy ez most nagyon nagyon jó. Bárcsak örökké tartana.
Amikor Gergőt felvették az oviba (meglepetés volt, mert nagyon várólistások voltunk), én nem akartam. Mindenki azt mondta, hogy milyen jó lesz nekem, pihenhetek egy kicsit. Persze ez igaz volt. Főleg terhesség végén jött jól, hogy Tomi elvitte reggel, és délutánig heverészhettem (volna, ha lett volna olyan póz, ami alkalmas a heverészésre 8 hónapos terhesen). Aztán megszületett Bálint. Egy ideig jó volt, hogy Gergő oviban van, mert annyira szerelmes voltam a kicsi húsgombócba, hogy lelki beteg lettem, ha le kellett tennem egy-egy röpke percre. Aztán normalizálódott a helyzet, és Gergő elkezdett piszkosul hiányozni. Amikor oviban volt, olyan nagyon egyedül éreztem magam, mint (ide kéne egy jó hasonlat).
Most szünet van (összevont csoportok vannak). Gergő 3 hete itthon van, és nem várom a szeptembert. Egy kicsit sem.
(Közben persze az is igaz, hogy Gergő imád oviba járni. Azóta is rendszeresen emlegeti a barátait, meséli az ovis élményeit, szóval nem baj, hogy felvették.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.