Blogarchívum

2013. február 1., péntek

Miért blogolunk?

Úgy értem, miért blogolunk mi, otthon ülő anyukák (legalábbis nagyon sokan).

1. Mert úgy érezzük, hogy az egész világnak tudnia kell, gyermekünk (gyermekeink) milyen fejlődési szakaszban van éppen. Nem. (Oké, Gergőnél még ez is benne volt. Első gyerekes rózsaszín köd és elfogultság.)

2. Mert unatkozunk/nincs jobb dolgunk. Nem, dehogy. (Pl az alvás sokkal értelmesebb elfoglaltság lenne)

3. Mert jó érzés emberi nyelven kommunikálni. Igen! 
Lássuk be, egy két hónapos gyerek nem a legjobb beszélgető partner. Dumálhatok neki a világ nagy dolgairól, de legjobb esetben is csak egy "hő"-t vagy egy "agú"-t tudok kicsikarni belőle. Gergő már egy fokkal jobb, ő sok témában tud értelmesen válaszolni (pl remekül lehet vele beszélgetni a szirénával rendelkező járművek típusairól. Esetleg Levente Bendegúzról, a legjobb ovis barátról, akit persze ezer éve nem látott, mert képtelen meggyógyulni. Múltkor, amikor már szétrobbant a fejem a folyamatos víűvíű-től, és kérdőre vontam értelmesebb fiamat, hogy ezt miért kell, akkor ez volt a válasz: "Levente Bendegúz megtanította, hogy a rendőrautó nem azt mondja, hogy nínó, hanem azt, hogy víű". Remek... :) De kicsit elkalandoztam.) Alkalmanként Tomit zaklatom telefonon, hogy elmeséljem nagyon eseménydús hétköznapjainkat. Ő türelmesen hallgat ilyenkor, de közben alig várja, hogy békén hagyjam, és tudjon végre dolgozni. És valljuk be, nem túl izgalmas téma, hogy "képzeld, Gergő olyan cuki volt az előbb.... Bálint még nem kakilt, ezért sokat nyűglődik..., hú most épp kakilt, visszahívlak... stb. De mi más történik itthon? Ébredünk, etetek, pelusozok, altatok, Gergővel játszom, altatok, etetek, pelusozok. Valaki csönget. Boldogan rohanok, hátha megérkezett a rendelt ágytakaró (újabb mánia, majd erre is kitérek, bár kétlem, hogy sokan eljutnak majd odáig az olvasásban). Ja nem, csak a villanyóra-leolvasó. Sebaj, neki is örülünk, beszélni képes felnőtt emberi lény. Beengedem, közben büszkén fogom a kicsit, mert enyém a világ legszebb gyereke, lássa ő is... :D Elmegy. etetek. Hasfájást csillapítok. Baba-mama tornát találok ki (lehet, hogy kiadok majd egy DVD-t). Blogot írok, cumit teszek vissza a szájba, blogot írok, cumit... stb. Néha azon morfondírozom, hogy majd milyen extra órákat lehetne tartani, ha visszamegyek tanítani (egy fotós kurzusra gondoltam. Nem azért, mert én vagyok az ászok ásza, nem tőlem fogják megtanulni a fotózás csínját-bínját. És valljuk be, nem is valószínű, hogy sokan jelentkeznének egy délutáni órára. Régen állítólag volt túrázó társaság is a suliban, de az is befuccsolt.) Persze már nem fizetik meg a túlórát, de kit izgat. Nem a pénzért csináljuk, ezt Hoffmann Rózsánk is megmondta. Ez a pedagógus hivatás. Olyan mint a művészet: mecénás kell hozzá. Nekem van. De már megint elkalandoztam. 
Ezért írom a blogot. Mert itt úgy dumálhatok emberi nyelven az engem körülvevő világról, hogy nem kell attól tartanom, halálra untatom a környezetemet. Akit nem érdekel, úgysem olvassa. És mert nekem vannak a legszebb gyerekeim, akiket meg kell mutatnom mindenkinek. :D

Szóval ágytakaró: mivel hónapok óta be vagyok zárva a lakásba, újabb hóbortom van. Mindenféle drága dolgot eszelek ki, hogy kicsit megváltoztassam a környezetemet. Átrendezni képtelenség lenne a lakást, mert minden csak ott fér el, ahol éppen van. Ezért képeket tervezek a falra (ezer variáció van), ágytakarót rendelek, Gergőnek falvédőt keresek karácsonyra, ami azóta sem érkezett meg (újabb bekezdés), a függönyt is lecserélném, de ezt már nem is mondtam Tominak, mert szerintem kezdem feszegetni a határokat...:). 

A másik kedvelt időtöltésem a kötés. Lassan ezt is beteges szintre fejlesztettem. Már lefordulok a székről a fáradtságtól, de még befejezem Bálintnak a kiscipőt. Most épp koraszülött babáknak kötök nagyon pici sapkákat, hogy egy kicsit jobban érezzék magukat az inkubátorban. Ez legalább hasznos.

Aztán itt van a facebook. Ez is függőség. Hozzám hasonló anyukákkal van közös csoportunk. Ismerem őket még a Gergővel való terhességem idejéről. Velük tényleg meg lehet beszélni a hétköznapi eseményeket. Pont ugyanazt élik át, mint én. Etetés közben például remekül lehet telefonról csetelni, képeket nézni és feltölteni, tanácsokat kérni és adni. 

Végül a falvédő (egyáltalán nem illik a témához, de mindegy. Ez egy csapongós bejegyzés). Még november elején rendeltem egy zsebes falvédőt Gergőnek. Eddig soha nem volt gondom a hasonló kézműves dolgokkal. Rendeltem már ékszert, szappant, játékot. Mindig megkaptam időben, szuper minőségben (boltban nem lehetne olyan jókat venni, mint  magánemberektől - többségük otthon ülő anyuka). Gondoltam most is így lesz. Én naiv előre átutaltam a pénzt, és vártam. Aztán megszületett Bálint. A falvédő még sehol. Már nagyon közel volt a karácsony, amikor felhívtuk a hölgyet, hogy hol a falvédő. Ő sűrűn bocsánatot kért, kórházban volt, de holnap postázza. Vártunk. Nem jött. Újabb telefon. Nem veszi fel. (Agyam elborul). E-mail. Végre válasz: temetésen volt, de már tényleg küldi. Oké, még pont ideér a fa alá. 22-én még mindig semmi. Újabb telefon/e-mail. Ő feladta, de visszahozta a Posta, mert leszakadt a címzés. Ígéret, hogy másnap újra feladja, és ugyan nem jön ide karácsonyra, de két ünnep között biztosan. Nem ragozom, a vége az lett, hogy január 8-án (!!!!???!!!) adta postára a falvédőt. És itt jött a meglepi: sem a szín, sem a méret nem stimmelt. Ekkor írtunk neki, hogy utalja vissza a pénzt (postaköltséggel együtt, ha szeretné visszakapni a falvédőt). Ő még visszakérdezett, hogy milyen mintával szerettük volna (hahóóóó, nem jó a méret SEM, hagyjuk már békén egymást). Meglepő módon 3 nappal később a bankszámlán volt az összeg. Ezek szerint nem átvágni akart, csak ennyire - most ide mit írjak, hogy finom legyek - lúzer. Hogy akar valaki saját vállalkozást fenntartani, ha nem képes megfelelni a megrendelőinek? Mert az oké, hogy vannak olyan élethelyzetek, amik miatt késik. Ekkor mondjuk illene előre szólni, hogy ez van, kérek egy kis időt. Megértettük volna. De arra nincs mentség, hogy valami teljesen mást küld, és még ő van felháborodva. Vagy azt gondolta, hogy jó lesz a 144 centis falvédő is, mit számít az a 30 cm, ami hiányzik? Azóta anya vett nagyon aranyos anyagot, és megvarrja ő. Gergő nem marad falvédő nélkül. :)

Hány ember jutott el idáig? :D Majd küldöm a türelmet/empátiát tanúsító oklevelet. 

9 megjegyzés:

  1. Jó kis csapongós, ám mégis érthető bejegyzés lett ez :)
    Nálam kiegészül azzal, hogy blogot azért (is) írok, mert így aki nincs jelen minden nap az életünkben, bár lehet legszívesebben azt tenné, mégis naprakész lehet állandó telefonálás nélkül is. A Mama például állandó napi programként olvassa Zselyke mindennapjait :), Viktor is el tudja olvasni bent, munka közben, mikor ráér, hogy mi történik, látja a képeket, videókat... és ami még sarkalatos pont volt, pár próbálkozás után feladtam, hogy külön-külön e-mail-eket próbáljak meg írni, sokszor ugyanarról, de mégis kicsit másképp, rokonoknak, barátoknak.
    Falvédő? Ez nagyon gáz... azt hinném, aki vmilyen módon hirdeti magát, az van annyira profi, hogy figyeli a rendeléseit, precíz és pontos. Ilyenkor örülök, hogy bár nem mindig érem magam utol, de még mindig igyekszem saját magam megoldani az sk dolgokat. A falvédő témát én is előveszem majd újra, mert a falmatricák az utolsókat rúgják a falon, szinte mindet lekaparta a szülinapja óta. Edittől kaptam retro kacsás anyagot, ami még Viktorék függönye volt. Ezen legalább kacsa a kacsa.
    Kiscipő leírást majd lehet kérek, már ha van és ha véletlenül időben végzek a babatakarókkal.

    Na most én is csapongós és hosszú hozzászólással tettelek "boldoggá" :)

    VálaszTörlés
  2. Már küldheted is. :) Én roppantul élveztem ezt a beszámolót, mert egy picit (mégha láthtatlanul is) én is részese vagyok a történetnek. Türelem!!! Szombaton kirúgunk a hámból! Anya, alias Ébamama

    VálaszTörlés
  3. Én szívesen olvasom :) És bár nincs gyerekem, de elhiszem, hogy néha (gyakran) baromi nehéz. Meg közben állati irigy is vagyok, de hagyjuk... :D

    VálaszTörlés
  4. Nocsak, mennyi hozzászólás:) Kata, igazad van: néha tényleg baromi nehéz, de valójában irigylésre méltó.

    VálaszTörlés
  5. Lilla, örülök a csapongó hozzászólásoknak :)

    VálaszTörlés
  6. Nekem szinte ez az egyetlen kapcsolatom a külvilággal, blogokat olvasok és írok. A sajátom már szinte a gyerekemmé vált, folyton csinosítgatom, újabb és újabb bejegyzéseken jár az agyam. Mára már eljutottunk odáig, hogy a férjem is olvas, igaz pár hetes csúszással mindig, de az elején kb. fél évig nem vett tudomást erről a hóbortomról. Most meg már ő figyelmeztet, hogy cukit mondott a gyerek, írjam be a blogba.
    És persze nálunk is a nagymama-faktor. Aki így legalább szépen egy helyre gyűjtve nézegetheti napjában harmincszor ahogy libikókázik a gyerek.

    VálaszTörlés
  7. Igen, a nagyszülők garantáltan olvasnak:)

    VálaszTörlés
  8. Szintén zenész, a mama és a papa rendszeres olvasó nálunk is, mert ha mindennel felhívom, hogy "jaj de cukit mondott az unokád" az bizony eléggé meglátszik a telefonszámlán, és el is felejtjük idővel. Így megőrizhetjük szöveggel, képekkel az emlékeket. Én majd egyszer kinyomtatom, könyvbe köttetem, és odaadom Hannának:) Én is meg akarok tanulni kötni és horgolni, már megy a sima-fordított, nagyjából ennyi, de a horgolás foglalkoztat most igazán, jövő héten veszek egy nagyobb horgolótűt, mert amit próbálkozásra kaptam kölcsön, túl kicsi:) Te kitől tanultál ilyen szépen kötni?

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kötni anyától tanultam (az alap szemeket), és utána netről bogarásztam mintákat, leírásokat. De azért olyan szépen nem tudok ám. Most rendeltem fonalat, hogy megpróbáljak megkötni egy kicsi pulóvert. Ha sikerül, akkor kötök majd magamnak is :)

      Törlés

Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.